Mezei Péter még februárban számolt be arról az amerikai esetről, amelyben Liuxia Wong felszólít levelet kapott az egyik
felnőtt filmeket gyártó produkciós irodától, a Hard Drive Productions
Studios-tól. Ebben arról tájékoztatták. hogy meghatározott összegű elégtétel
megfizetése esetén nem indítanak ellene pert pornográf tartalom fájlcsere útján történő megosztása miatt. Wong egyrészt vitatta hogy ilyet elkövetett volna, másrészt szerinte a pornófilm nem minősül szerzői műnek. Ezzel kapcsolatban Péter
bejegyzésében kifejtette: „Az Egyesült Államokban, akárcsak hazánkban,
valójában nincs erkölcsi vagy minőségi követelményekhez kötve a jogvédelem. Így
akár egy felnőtt film is jogvédett tartalomhoz vezethet.” Ezzel magam részéről egyetértek, mégis érdemes közelebbről megvizsgálni a kérdést.
Ann Bartow 2011-ben
megjelent
Copyright Law and the Commoditization of Sex című írása például a
szerzői jog történeti fejlődésére is kitérve vonja kétségbe a pornográf művek
szerzői jogi védelmének elméleti megalapozhatóságát. A tanulmány absztraktjából az olvasható ki, hogy
Bartow elsősorban az USA alkotmányos kereteit kéri számon az ilyen alkotásokon,
véleménye szerint ugyanis ezek nem szolgálják a fejlődést (progress) és hasznos
művészetnek (useful arts) sem tekinthetőek, mivel (és véleményem szerint az okfejtés ezen
része érdekes) az alkotás vagy a terjesztés folyamata során különféle csoportok
jogai sérülnek. Itt alapvetően a jelenséget általában körülvevő jogsértésekre
utal (például egyes erőszakos cselekmények, gyermekpornográfia), amelyek a
szerzői művek jogi és így gazdasági háttérbe szorítása folytán vélhetően
visszaesnének. Nekem az absztraktból nem derült ki, miért gondolja
Bartow,
hogy ez nem cenzúra, vélhetően a teljes tanulmány (amely egyébként szabadon
olvasható) választ ad erre, én jelen írásomban inkább a vonatkozó eseteket vizsgálom.
A tudomány mellett ugyanis a bíróságok is kénytelenek voltak
foglalkozni a kérdéssel. A
techdirt elnevezésű oldal a jogesetek közül mérföldkőként említi a
Mitchell BrothersFilm Group v. Cinema Adult Theater ügyben hozott 1979-es bírósági döntést,
amely előtt (szerintük) a szerzői jogi védelem nem vonatkozott a pornográf
alkotásokra. Ebben az ügyben a bíróság megállapította, hogy a szerzői jogi
törvénynek sem a szellemisége, sem pedig kifejezett rendelkezései nem tiltják az
obszcén tartalmak védelmét. Így az ügyben érintett filmalkotást is szerzői
műnek minősítették, elutasítva az alperes „tisztátlan kezek” (
„unclean hands”)
érvelését. (Ez
az érvelés lényegében azt jelenti, hogy a felperes keresetének alapja valamely
saját, korábbi, erkölcstelen magatartása, ezért nem „méltó” a törvényen alapulú
kártérítéstől eltérő, „equity”-n alapulú igények érvényesítésére. Az eltérő
jogi gyökerektől eltekintve némi áthallás figyelhető meg a magyar Polgári
Törvénykönyv 4. §-ban megjelenő szabállyal: „Saját felróható magatartására
előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat. Aki maga sem úgy járt el, ahogy
az az adott helyzetben általában elvárható, a másik fél felróható magatartására
hivatkozhat.”)
A döntés „mérföldkő” jellegét némileg árnyalja, hogy
hivatalosan forgalmazott pornófilmekről (nem erotikus filmekről) csak a 70-es
évek eleje óta beszélhetünk, tehát előtte nyilván fel sem merülhetett a pornófilmek
szerzői jogi megítélése, csak más obszcén tartalmú műtípusoké. Az egyik első ilyen film az 1972-es
Deep Throat, amely nemcsak címe miatt váltott ki felháborodást. A benne megjelenő
vizuális obszcenitás miatt eljárást indítottak a filmet forgalmazó
Mature
Enterprises-zal szemben, ennek eredményeként a forgalmazót megbírságolták, a filmet pedig több államban betiltották. (A korabeli reakciók és az
ügy leírása is érdekes,
ehelyütt azonban csak az eljáró bíró véleményét idézném, aki szerint a film „a
sötétség és hitványság ünnepe…a dekadencia legmélyebb bugyra”, Sodoma és Gomorra
látképe a tisztítótűz előttről.)
Emellett maga
az ítélet 28. pontja is kitér arra, hogy a
korábbi pornográf művek esetében az obszcenitás tesztjét (
obscenity test)
alkalmazták, amely szerint önmagában az obszcén jelleg nem jelentette, hogy a mű
teljesen haszontalan lenne, azt kellett ugyanis vizsgálni, hogy az híján van-e
valamiféle tudományos, irodalmi, művészi, vagy politikai tartalomnak. (Utóbb
erről áttértek a
Memoirs-tesztre, amely értelmében a
művet csak akkor lehetett obszcénnak tekinteni, ha az a társadalomban bevett értékeket
teljesen nélkülözte.)
Érdekességként megjegyzem, hogy a magyar jogirodalomból a kérdés kapcsán számomra Fényes
Samunak a Magyar Jogászegylet 1906-os, szerzői jogi törvényről rendezett
vitáján elhangzó felszólalása jutott eszembe, amelyben Fényes megjegyezte, hogy
nincsen olyan fórum, amely meghatározná, mi minősül obszcénnak, továbbá
kiemelte, hogy Magyarországon kiemelkedően magas a pornográf munkák száma,
ennek oka az volt, hogy a három éves védelmi idő hamar letelt, utána pedig a mű
szabad prédává vált. (Lásd: Nótári Tamás: A magyar szerzői jog fejlődése. Lectum
Kiadó, Szeged. 2010. 71.) A fenti felszólás annak tükrében érthető, hogy a
hároméves szabály az akkor hatályos 1884. évi XVI. törvénycikk 7. § 3. pontján
alapult, azaz kifejezetten a fordítások ellen védte az eredeti szerzőt (és csak akkor, ha az a
fordítás jogát fenntartotta). Mivel a törvényt a kor igényeihez mérten az
irodalmi művekre modellezték, így a fordítás jogának megnyílása tulajdonképpen
valóban a piac elárasztását eredményezhette, amely a fent említett "túlkínálathoz" vezetett.
A pornográf alkotások szerzői jogi megítélése után egy
kapcsolódó brit
fájlcsere ügyet ismertetek a
közelmúltból. A
Golden Eye (International) Ltd. és 13 másik felperes pornóipari
vállalat adatközlésre kötelező végzés kibocsátását kérték (ún.
Norwich Pharmacal order) a
Telefonica UK Limited (O2) ellen, mivel annak előfizetőik
állítólag P2P alapú fájlmegosztó rendszereken keresztül szerzői jogi
jogsértéseket követtek el. A
Golden Eye és társai azért kívánták megszerezni az
általuk azonosított IP címekhez tartozó személyes adatokat, hogy később
felszólító leveleket küldhessenek ki, amelyben meghatározott elégtétel fizetése
ellenében eltekintenek a későbbi igényérvényesítéstől. (Ennek USA-ban is
alkalmazott gyakorlata tehát Európában is ismert, vélhetően azért találják ezt praktikus
eszköznek, mert a művek jellege miatt többen inkább befizetik a kért
összegeket, minthogy ilyen ügyben felvállalják a pereskedést.)
Az ügy egyik érdekessége, hogy maga az
O2 nem tagadta meg az
adatközlést, ők ugyanis készséggel megállapodtak a felperesekkel abban, hogy nevenként és
címenként 2.20 fontért és összességében 2,500 fontos (költségekre vonatkozó) biztosítékért
kiadják a kért adatokat. Az ügybe azonban beavatkozóként belépett az előfizetők
érdekeit képviselő
Consumer Focus. Innentől pedig valójában a később kiküldendő
felszólítások tartalma került az ügy középpontjába. Ennek előzménye a „spekulatív
követelések” (speculative invoicing) fájlcsere ügyekben alkalmazott gyakorlata volt (lásd például az
ACS: Law ellen indult eljárást), vagyis hogy egyes ügyvédi irodák úgy küldtek ki tömeges
felszólításokat, hogy azok jogalapja és összegszerűsége is erősen kérdéses volt,
továbbá a megjelölt követelések nagy része valójában bújtatott kárigény volt,
amelyet az irodák ügyvédi költségnek álcáztak. (Ennek mára egész koherens európai
gyakorlata kezd körvonalazódni, lásd például a német
Abmahnung kérdéskört és az
UrhG kapcsolódó módosítását)
Végezetül a Golden Eye ügyre visszatérve, a tervezett felszólítások 700
fontos elégtétel megfizetésének lehetőségét tartalmazták. A Consumer Focus úgy
vélte, hogy a felszólítások "spekulatív követeléseket" tartalmaznak,
ugyanis több ezer levelet küldenének ki kisebb súlyú szerzői jogsértésekkel
kapcsolatban úgy, hogy nem bizonyosodtak meg róla, az adott előfizető
követte-e el a jogsértéseket. Továbbá ezek az összegek nem állnak arányban az
okozott károkkal és költségekkel. (A felszólítások a Consumer Focus véleménye
szerint hasonlóak voltak az ACS:Law által kiküldöttekhez.) A bíróság végül úgy
határozott, hogy a követelések összegét egyénenként eltérően kell megszabni a
felszólításokban, biztosítva annak lehetőségét, hogy az előfizető
bizonyíthassa, nem követett el jogsértést.
Nem bírálva ehelyütt a pornográf alkotások szerzői műnek minősítését, megjegyezném, hogy - bár a szerzői jogi védernyő egyre szélesebbre nyílik - egy ponton túl illene számonkérni, hogy a védelem eredője a magasrendű szellemi tevékenység, és az alkotáshoz fűződő kölönféle gazdasági érdekek védelmének legkésőbb azon a ponton megálljt kéne parancsolni, ahol a minőség és társadalmi hasznosság helyét a gagyi tömegtermék (vagyis az értékek helyébe lévő mértéktelen értéktelenség) veszi át.
Címkék: Abmahnung, ACS:Law, Consumer Focus, Hard Drive, Kőhidi Ákos, Liuxia Wong, Memoirs-teszt, Mezei Péter, Norwich Parmacal, O2, obscenity test, pornó, pornográfia, Telefonica, unclean hands