Szerzői jog a XXI. században: Hírmorzsák #3.10

Újabb nagyágyúk az online zeneszolgáltatásban - Az elmúlt hetekben a New York Times két ízben is cikkezett arról, hogy az online zenepiacon újabb nagyágyúk igyekszenek megvetni a lábukat. Májusban a Google nagyra törő terveiről olvashattunk. A vállalatóriás a Spotify versenytársává kíván válni egy hasonló, fix havidíjas online streaming alkalmazás indításával. A svéd cégnek kb. 24 millió előfizetője van, akik havi 5-10 dollárt fizetnek a szolgáltatásért - ami összességében tetemes bevételt jelent, ezért már megéri versenyre kelni. Sőt, a Google a YouTube-on keresztül is tervezi fizetős zenei csatornák indítását (vagyis nem rádiót). Korábban az Apple terveiről is lehetett hallani, a minap azonban olyan cikket jelentetett meg a NYT, ami az eddigieknél több részletet tartalmaz: ezek szerint egymás után sikerül az Apple-nek tető alá hoznia a szükséges megállapodásokat a legnagyobb kiadó óriásokkal, és bár még nincs meg minden aláírás, valószínűleg a június 10-én kezdődő éves, san franciscói fejlesztői konferencián fogják bemutatni a (vélhetően) iRadio névre keresztelt szolgáltatást.

Fehér könyv a szerzői jogról a Bitkomtól - Egy munkacsoport tagjaként volt szerencsém egy rendkívül érdekes szakmai vitában részt venni az elmúlt hetekben, ahol az audiovizuális szektor problémáit jártuk körbe. Bár a jelentés nem nyilvános, következésképp annak tartalmáról én sem beszélhetek e helyütt, a munka során egy nagyon hasznos forrást kaptam Rozgonyi Krisztina kolléganőmtől, amely azonban nyilvános, és az olvasók figyelmét is felkeltheti. Ebben az információs társadalom, telekommunikáció és új médiumok vizsgálatára szakosodott Bitkom járta körbe - német nyelven - a szerzői jog digitális korban betöltött szerepét, és az azt érő kihívásokat. A jelentés tömör, rövid, kellemes esti olvasmány. Bemutatja a szerzői jog technológia-semleges megközelítését, azt, hogy ez miként képes idomulni a XXI. század digitális technológiáihoz. Olyan kérdéseket vizsgál, mint a hatásos műszaki intézkedések, a fogyasztók által generált tartalmak, a fair use. Figyelmet fordít a vagyoni jogok érvényesítésére, így említést tesz a közös jogkezelés előtt álló kihívásokról is. Végül különböző javaslatokat fogalmaz meg a rendszer finomhangolása céljából, így hangsúlyozza az online jogsértésekkel szembeni nemzetközi fellépést, elutasítja az ún. "Kulturflatrate" teóriáját (vagyis a jogsértések meghatározott összegű jogdíj ellenében történő "legalizálását"), a közreműködői felelősség fokozását javasolja, amely alól azonban a hot spot üzemeltetőket kivenné.

Tényleg annyira ártalmasak az online jogsértők? - Az imént említett munkacsoport keretében Munkácsi Péter kollégámtól is kaptam egy figyelemre méltó olvasmányt, mely az Ofcom részére készült. Ennek készítői a brit jogsértő felhasználók (akiket tovább osztottak "top 20%" kontra "maradék 80%" csoportokra) fogyasztási szokásait vetették össze a jogkövető fogyasztókéval, és rendkívül érdekes megállapításokat tettek. Ezek szerint az egyébként jogsértő személyek lényegesen több pénzt költenek a jogvédett tartalmak jogszerű fogyasztására, mint a kizárólag jogszerűen vásárlók. Utóbbiak átlagosan 54Ł-ot költenek, míg a "maradék 80% jogsértő" 105 fontot, a "top 20% jogsértő" pedig 168 fontot. Az említett "csúcsjogsértők" a 12 évesnél idősebb korosztálynak csupán 3.2 százalékát teszik ki, azonban a jogsértések 88 százalékáért felelnek. Sőt a kutatók még e kategóriából is kiemelték a top10%-ot, akik a 12 évesnél idősebbek 1.6 százalékát ölelik fel, viszont a jogsértések 79%-a írható a számlájukra. Ha ez utóbbi tény igaz, akkor alapjaiban rombolható le az a mítosz, miszerint a társadalom rendkívül "fertőzött lenne" az online jogsértések kórságával. Ha pedig a jogszerű tartalomfogyasztásra költött pénzek is reálisan kerültek felmérésre, akkor azt a tévhitet is el lehet oszlatni, hogy a jogsértők csupán károsítják a kiadókat.

A Rapidshare végnapjai - A Rapidshare szélmalomharcáról már sok esetben említést tettem. Az első igazán népszerű cyberlockert ugyanis megállás nélkül támadták/támadják a világ több országában, de különösen Németországban. És ugyan hiába a több (sok) megnyert per, köztük egy az Egyesült Államokban, a céget ért támadások nyomán a tulajdonosok a szolgáltatás teljes kifehérítése mellett döntöttek. Ez akár jó lépés is lehet, hiszen ha az alkalmazott modell támadhatatlan, akkor a cég jó hírneve helyreállhat. A társadalom azonban - érthető, bár sajnálatos módon - épp ellenkezőleg reagált a hónapok óta tartó reformra (melynek keretében ma már csak regisztrált felhasználó tölthet fel az oldalra tartalmakat, és a linkek mögötti tartalom is csak regelt userek számára hozzáférhető): elpártoltak a RapidShare-től. A korábban világszinten a top100-as lista középmezőnyébe tartozó RapidShare ma már a top600 körül mozog csak, ami óriási visszaesés. A TorrentFreak fenti cikke szerint pedig a cég munkavállalóinak 75 százalékát teszi lapátra. Ami önmagában is jele a végnapoknak. Jogilag is, hiszen megfelelő mennyiségű munkatárs nélkül nehéz lehet az eltávolítási kérelmeknek is eleget tenni. Egy bizonyos: amint a MegaUpload és a Hotfile peréből lesz valami, írom a következő cikket (immáron a harmadikat) a cyberlockerek tündökléséről és bukásáról.

Lezárult az Infopaq-ügy - Az Európai Unió Bíróságának egyik legismertebb ügyében a bíráknak arról kellett dönteniük, hogy egy hírfigyelő portál működtetésének részcselekményei mennyiben eredményeznek jogsértést vagy illenek bele az uniós Infosoc-irányelv által biztosított szabad felhasználási esetkörök közé. Az Infopaq cég által üzemeltetett szolgáltatás monitorozta az újságokat, ezekből pedig a cikkeket kiemelte, feldolgozta (analógról digitalizálta, OCR segítségével), majd egy hírlevél keretében 11 szavas részleteket random módon kiemelt és tett elérhetővé a szolgáltatás igénybe vevői számára. A bíráknak tehát arról kellett dönteni, hogy az egyes részfázisok többszörözést valósítanak-e meg egyáltalán, és ha igen, akkor beleférnek-e az ideiglenes többszörözés kötelező szabad felhasználási esetei közé. Az EUB két külön előzetes döntést/végzést is hozott (Infopaq I és Infopaq II), és végső megállapítása szerint a felhasználások egy része nem tekinthető szabad felhasználásnak, vagyis az újságok kiadóinak engedélyéhez kötött a szolgáltatás nyújtása. Mindezek után az alapügy, nyolc év pereskedést követően, végleg lezárult Dániában - az EUB iránymutatásával egyezően.