A kis francia jogtörténet című sorozat első részében a privilégiumokról és a korai szerzői jogi perekről esett szó. Ebben a posztban a sorozat második részeként következzen a két forradalmi törvény és a 19. századi szerzői jogtörténet rövid ismertetése.
A francia
forradalom hevületében 1789-ben először a privilégiumok kerültek eltörlésre, majd pedig az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával a szólásszabadság is
rögzítésre került. A
színdarabok politikai felhangokkal telítettsége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy
elsőként 1791-ben először a színdarabokra vonatkozóan született törvény. Két évvel később, 1793-ban fogadták el a szerzői jogra vonatkozó első átfogó
szabályozást.
A modern
törvényi szabályozás iránt Sieyès abbé tett lépéseket, kidolgozott egy
törvényjavaslatot. Sieyès ebben a szerzők számára biztosított, 10 éves
időtartamra korlátozott garanciarendszert mellett érvelt, amelyet a
Nemzetgyűlés végül nem fogadott el. A javaslat érdekessége, hogy az Ancien
Régime és az új szabályozás közötti átmenetet a már kiadott privilégiumok
hatályban tartásával kívánta megoldani.
Egy ideje a két
törvény értelmezése kapcsán elfogadott álláspont, mely szerint a jogalkotó a
szerző személye köré építette fel a védelmet, megkérdőjeleződött. Többen ugyanis
a közönség, a felhasználók érdekeinek figyelembe vételére, mások pedig a
francia törvények és a korabeli angolszász copyright rendszer közötti
átfedésekre helyezik a hangsúlyt. Kifejtésre kerül majd, hogy a felhasználók érdekei is valamilyen módon valóban
érvényre jutottak a jogalkotás és a jogalkalmazás során.
Az 1791-es
törvény, egyik legnagyobb újítása, hogy először rendelkezett a nyilvános
előadás jogával. A 3. cikk arról rendelkezik, hogy élő szerző művei
Franciaország területén egyetlen nyilvános színházban sem adhatók elő a szerző
írásbeli és kifejezett nyilatkozata nélkül. Az ennek hiányában megtartott
előadások esetében a törvény alapján az ebből befolyó bevételt a szerzőknek
kellett juttatni.
Ezt a
rendelkezést a színházigazgatók viszont, érthető módon, megszorítóan igyekeztek
értelmezni, csak a jövőben megalkotandó művekre szűkítve a rendelkezés
hatályát. Ezzel azt próbálták meg elérni, hogy a már kiadott művek nyilvános
előadási jogát ne kelljen a szerzőknek engedélyezni. Hosszas vita után végül a
színházigazgatók „győzelmével” zárult le az ügy, így minden 1791. január 13.
előtt készült művet szabadon előadhattak.
Nem ez volt
azonban az első törvény egyedüli vívmánya. A védelmi idő intézményét ugyanis
szintén nagyon előremutatóan szabályozta (a már korábban kialakított bírói
gyakorlat és korábbi rendeletek figyelembe vételével). A törvény 2. cikke volt
ugyanis az, amelyik arról rendelkezett, hogy a szerző halála után öt évvel
„köztulajdon” tárgyát képezik a művek, amelyek bármilyen színházban szabadon
előadhatóak. Az 5. cikk rendelkezett továbbá arról, hogy ez alatt a post mortem
auctoris öt éves időszak alatt a szerző örökösei a mű tulajdonosai.
A szabályozásban
jól láthatóan a tulajdoni koncepció kerül megerősítésre. Nem pusztán a
fogalomhasználat, hanem a szabályozás mögött meghúzódó elgondolás miatt is. A
törvény megszövegezésében közreműködő Le Chapelier megfogalmazásában: „a legszentebb, a leglegitimebb, a
legmegtámadhatatlanabb, és ha fogalmazhatok így, a legszemélyesebb minden
tulajdon közül az író gondolatainak gyümölcseként létrejött mű; ez egy, a többi
tulajdontól eltérő fajtájú tulajdon.” Ennek köszönhető az is, hogy a védelmi időt az angol gyakorlattól eltérően a
szerző életének teljes időtartamára, valamint a halálát követő öt évre
terjesztették ki.
Az 1793-as
törvény már az irodalmi és művészi tulajdon egészére vonatkozott, nem csak a
színművek kaptak védelmet. Bár a törvény kidolgozója Chénier volt, a girondiak bukását
követően visszavonult, a Nemzetgyűlésben ezért már Lakanal terjesztette elő a
javaslatot. Lakanal Le Chapelier-vel ellentétben „köztulajdonként” fogta fel a
szerzői műveket. Lakanalnál a szerző a szellemi fejlődés egy mozgatórugójaként
tűnik fel, a számára biztosított jogok pedig a nemzet kulturális
felemelkedésének ellentételezését, az alkotás ösztönzését szolgálják.
A törvény 1.
cikke szögezi le azt, hogy minden műfajban alkotó író, zeneszerző, festő és
grafikus egész életükben kizárólagos jogot kapnak arra, hogy műveiket eladják,
mással eladassák vagy terjesszék a köztársaság egész területén, és annak
tulajdonjogát részben vagy egészben másra átruházzák. Ez a rendelkezés implicit
módon magában hordozza a szerző számára a többszörözés lehetőségét is, e nélkül
ugyanis a kereskedelmi forgalom megbénulna. A szerző örökösei a törvény 2.
cikke alapján a szerző halálát követő tíz esztendőn át bírnak ezekkel a
jogokkal. A szerző a törvény 6. cikke értelmében a bitorlás ellen csak abban az
esetben igényelhetett védelmet, ha a mű két példányát előzetesen leadta a
nemzeti könyvtárnál vagy képzőművészeti alkotások esetében a Cabinet
d’Estampes-nál.
Vagyis ez a két
forradalmi törvény nem csak annak köszönheti a nevét, hogy a nagy francia
forradalom idején fogadták el őket, hanem a szerzői jogban meghonosított
újszerű szemléletmódjuk miatt is. Nagyon fontos vívmányuk, hogy kizárólagos
jogokat biztosítottak a szerzőknek amellett, hogy leszögezték a jogok
időlegességét. A francia jogtudomány ennek a két törvénynek a nyomán a vagyoni
jogokat a mai napig két nagy csoportra osztva tárgyalja: az egyik a nyilvános
előadás joga, a másik pedig a többszörözés joga. Egyik törvény sem tartalmazott
azonban a személyhez fűződő jogok védelmére vonatkozó rendelkezést. Fontos
kiemelni a törvények más jogrendszerekre gyakorolt hatását is, mivel a
napóleoni háborúk következtében Portugália, Hollandia, Belgium, sőt, még
közvetetten Brazília szerzői jogára is hatással volt.
A szerzői jog
19. századi fejlődését ezt követően két kérdés határozta meg. Mi a szerzői jog
természete? A tulajdonjog egyik fajtája volna? Esetleg a szerző számára
biztosított szabadságjog? A szerzői jogászok pedig arra is választ kerestek,
hogy ezeknek a jogoknak kell-e időbeli korlátot szabni.
A két alapvető
kérdésen kívül viszont a szerzői jog fejlődésére más irányból is érkeztek
behatások. Egyfelől nem minden képzőművészeti ágban alkotott mű került oltalom
alá az 1793-as törvény értelmében, így például a szobrászat kimaradt ezek
közül. A technológia fejlődése, így a fotográfia megjelenése pedig még erősebb
hatással volt mind a bírói gyakorlatra, mind pedig a két törvény módosítása
miatt bekövetkező jogalkotásra.
Másrészt pedig a
19. század második felére tehető a személyhez fűződő jogok kidolgozása, amely
azóta a francia szerzői jog egyik központi kérdésévé vált. Gyökereit tekintve
Marot már idézett felháborodásán kívül Le Chapelier szintén idézett gondolatáig
vezetik vissza a francia jogtudósok a személyhez fűződő jogokat: Le Chapelier
ugyanis a legszemélyesebb tulajdoni formaként tekintett a szerzői jogra. A személyhez fűződő jogok megjelenésére Kant 19. századi filozófiájának francia
területen való népszerűsége is hatást gyakorolt. Kant szerint ugyanis „a szellemi alkotás nem áru, jogi értelemben
véve nem dolog, és így nem is idegeníthető el.” Sőt, Kant már az integritáshoz fűződő jog csíráit is elhinti: a közönség
számára biztosítva jogérvényesítési lehetőséget abban az esetben, ha a kiadó a
szerző halála után meghamisítja vagy megcsonkítja a művet.
A személyhez
fűződő jogok mindezek ellenére a bírói joggyakorlatban jegecesedtek ki. Érdekes
módon a Semmítőszék már 1804-ben hozott egy olyan ítéletet, amely szerint az
Akadémiai Szótár módosított kiadása a szerző hozzájárulása nélkül bitorlásnak
minősül. A bírói jogfejlesztés során először a mű integritásához való jog
szilárdult meg, ezt követően vonták a személyhez fűződő jogok körébe a név
feltüntetéséhez való jogot.
A mű
integritásához való joggal kapcsolatos perek nagyjából azonos tényálláshoz
kapcsolódtak: a kiadó módosított valamit a művön. Mindössze egy esetről van
tudomásunk, amikor a bíróság jogszerűnek ítélte a módosítást a tudomány
fejlődésére való tekintettel. Ez a mű egyébként nem is az eredeti szerző, hanem
a felülvizsgálatot elvégző szerző neve feltüntetésével került kiadásra.
Az első
nyilvánosságra hozás joga csak később került elismerésre, a visszavonás jogának
gyakorlásáról pedig csak 1910-ből ismerjük az első jogesetet.
Latournerie, Anne: Petite histoire des batailles du droit d’auteur, Multitudes, 2001/2 n° 5 p.37-62.Pfister, Laurent: Author and work in the French Print Privileges System, in: Privilege and Property: Essays ont he History of Copyright, szerk.: Deazley, Ronan – Kretschmer, Martin – Bently, Lionel, Open Book Publishers, 2010 (http://www.openbookpublishers.com/reader/26)Pfister, Laurent: Histoire du droit d’auteur, JurisClasseur Propriété littéraire et artistique, Fasc. 1110, LexisNexis, 2010, elektronikus verzióPrimary Sources on Copyright (1450-1900), eds L. Bently & M. Kretschmer, www.copyrighthistory.org
Címkék: Franciaország, jogtörténet, szerzői jog