Végy
egy csipet alkotókedvet; 1 db irodalmi művet/művészeti alkotást/folklór
megnyilvánulást. A fentieket dolgozd össze, úgy, hogy a szerephez
egyenletesen hozzádolgozod a teljes szíved és elkötelezettségedet, és
addig gyakorlod, ameddig a bőröddé nem válik. Ezután gyűjts hozzá közönséget és
máris kész…
Történt egyszer ebben a
galaxisban és azon belül is ezen a Föld elnevezésű bolygón, hogy megszületett
az első alkotás. Az alkotás eleinte jól érezte magát, mindene megvolt: formája,
eleje és vége és mindvégig ott volt vele az ő szerzője. Egy idő után azonban
ennél többre vágyott, így a szerző arra gondolt, hogy a mű többé ne legyen
egyedül. Ekkor megmutatta más embereknek, akik megtanulták előadták a
többieknek. Emezek lelkesen tapsoltak, majd hazamentek. A történet az évezredek
folytán számos ember milliárddal egészült ki, akik hol szerzőkké, hol
közönséggé, hol pedig előadóművésszé változtatták a művek hatására az
embereket. Azonban sajnos megjelent a pénz, az idő és a jogászok. Utóbbiaknak e
fenti történet sajnos csak későn jutott a fülébe. Mert az emberek, az idő és
persze a pénz már régóta ismerték a szerzőt, műveiket és azokat, akik ezekkel
furcsa, de tetszetős dolgokat műveltek, például énekeltek, táncoltak,
szavaltak, zenéltek, és még sok egyéb elképesztőbbnél elképesztőbb egyéb dolgot
csináltak, vagyis valamilyen módon próbálták a szerzőket és az ő alkotásaikat
összekötni a közönséggel. A jogászok a megoldást csak 1960-ban találták meg, mert
a jognak a gramofon, a televízió és a rádió, később pedig az internet kellett,
hogy helyére tegye az előadóművészeket az ő sajátos rendszerében. A következő
két blog bejegyzésben arról lesz szó, hogy hogyan és miképpen történt és ki
mindenki került az előadóművészek hálójába.
A
szomszédságról
A jog rendszerében,
azon belül is a polgári jogon belül elkülönült helyet foglal el és csak egy
nagyobb egység, a szellemi alkotások jogán belül, annak részeként értelmezhető
az előadóművészeket megillető jog. E halmazon belül a következő kategóriák
találhatóak: az előadóművészek, a hangfelvétel előállítók, a rádió és televízió
szervezetek, illetőleg újabban a filmelőállítók – őket egy külön gyűjtőfogalom:
a szomszédos jogok fogja össze – és az adatbázis előállítók.
A szomszédos jogi
elnevezés magáért beszél, vagyis inkább arról, hogy egy már meglévő - a
könyvnyomtatás hatására megszületett - jogon belül, hogyan próbálták meg
elhelyezni a fenti kategóriákat, különösen az előadóművészeket. A jó szomszédi
viszonyt úgy építették ki, hogy az hasonlatos jogokkal és kötelezettségekkel
bírjon, mint a szerzői jogban, az iszonyt pedig úgy próbálták áthidalni, hogy
egyúttal rögtön leszögezték, hogy az őket megillető jogok: „ nem érintik és semmilyen módon nem
befolyásolják az irodalmi és a művészeti művekre vonatkozó szerzői jogi
védelmét. Ebből következően egy rendelkezése sem értelmezhető az ilyen védelem
sérelmére.”
Ez az érvelés abból az
1961-ből az ún. Római Egyezményből származik, mely legelőször foglalkozott a
szomszédos jogok, ezen belül is az előadóművészek jogával, formába öntve és
létrehozva kategóriájukat, azzal, hogy hasonlatossá tette a szerzői joghoz
egyúttal meg is különböztette az előadóművészeket, mint hiányzó kapocs, akik a
szellemi alkotás a létrehozó alkotó és a közönség között találhatóak. Az
előadóművész a közvetítő. Ő az, aki tolmácsolja zenével, tánccal, szóval vagy
bármely egyéb módon az irodalmi vagy művészeti alkotásokat, avagy a folklór
kifejeződéseit. Egy meglehetősen vegyes összetételű „világról” beszélhetünk,
akkor is, ha a négy területet egymással hasonlítjuk össze, illetve akkor is, ha
csak az előadóművészek közötti különbségekre – világsztároktól az egyszerű
előadókig – gondolunk. Egy egészen fiatal terület, aminek újabb és újabb
fejlődési fázisainak lehetünk szemtanúi, mely a hatvanas években való első
megjelenése után a nemzetközi porondon, majd ennek hatására a nemzeti, illetve
„hazai” regionális EU jogban is, azt a célt hivatott szolgálni, hogy megvédje e
közvetítőket.
Mitől és kitől? Nos,
elsősorban a közvetítő eszközök hatásától, mint a televízió, rádió, internet,
és elsősorban a tőlünk, közönségtől, illetve a közösségietlen felhasználásoktól
kellett kifejleszteni a védelmüket. Hiszen ezen eszközök hatására a megjelenő
„rögzítés” az egyszeri és megismételhetetlen „élő” élményt, a művészi
teljesítmény megismételhetőségét, azaz többszörözését tette lehetővé térből
(sugárzás) és időből (hangfelvételre
rögzítés) kilépve. A védelem kiépülésének alapját, tehát a kultúra iparosodása
jelentette. A megoldás a védelemre pedig hasonlatos a szerzőket megillető
védelemhez, ahol egyéni és eredeti jelleget alkotókat, létrehozókat illeti meg.
A szerzői joghoz kapcsolódó szomszédos jogi jogosultak közül leghasonlatosabb
előadóművészek esetében is, valami hasonló létezik kimondatlanul, hiszen attól
természete miatt tér csak el. Éppen ezért esetükben nem alkotásokról, hanem
„teljesítményekről” van szó. Az előadás megszületéséig, a szerep kiforrásáig, a
mű színpadi megjelenéséig ugyanúgy szükséges ez az egyéni és eredeti jelleg,
ami megkülönböztet egyes színpadon megjelenő személyeket másoktól. Azonban nem
mindenkit illet meg ez a védelem, még ha első látásra úgy is tűnne.
A következő részben kifejtésre kerül, hogy kit és milyen alapon lehet a hatályos törvényi rendelkezések és a kialakított gyakorlat alapján előadóművésznek tekinteni.
Címkék: előadóművészek, közvetítés, Római Egyezmény, szerzői jog, szomszédos jog