A
z előzőekben két külön posztban ismertettem
az "Alone in the Dark" és a "File-Hosting-Dienst" ítéleteket. Úgy gondolom, hogy a
BGH "gyakorlata" jelentős részben helytálló. Vannak azonban elemei, melyeket
kritizálni kívánok az alábbiakban.
A közvetlen jogsértés vagy a részesi magatartás
kizárása indokolt. A mögöttes felelősség („
Störerhaftung”)
megállapítása ehhez hasonlóan helytálló, hiszen a RapidShare szolgáltatását
annak tudatában hozta létre, hogy bárki számára (legkevesebb a feltöltést
illetően) ellenőrzés nélkül lehetővé tegye tartalmak másolását és megosztását.
A „
Störerhaftung” előfeltételét
jelentő „
willentlich und adäquat
Kauzalität” világosan igazolható tehát. Ha a RapidShare például a
Dropbox-hoz hasonlóan csupán tárhelyet biztosítana
(dokumentumok magáncélú másolására), és mellőzné a linkek generálását, akkor
egyáltalán nem kerülne jogviták kereszttüzébe. A magáncélú többszörözés,
illetve szoftverek esetén a biztonsági másolat készítésének lehetősége folytán
gyakorlatilag nincs olyan tartalom, amelyet a természetes személyek (sőt
Németországban akár jogi személyek is) magáncélból (saját célból) ne
tárolhatnának a felhőben.
Hasonlóképp világos, hogy amennyiben egy közvetítő
szolgáltató konkrét jogsértésre utaló értesítést kap, köteles a jogsértést
felszámolni. Ugyancsak figyelemre méltó, ahogy a BGH az amerikai „
staple
article of commerce” teszthez hasonlóan a vizsgálat egyik perdöntő
tényezőjévé tette, hogy egy üzleti modell mennyiben alkalmas jogsértő és
jogszerű felhasználások kivitelezésére. Abban az esetben, ha a mindenkori
alperes által kínált szolgáltatás jelentős jogszerű célokra is alkalmazható,
akkor az a német jogrendszer védelmét élvezi.
A problémák alapvetően ott kezdődnek, hogy az eseti
jogsértésen felül milyen további intézkedési kötelezettség terheli/terhelje a
tárhely-szolgáltatót. A BGH szigorú értelmezést követett, és széleskörű,
proaktív intézkedési kötelezettséget állapított meg a RapidShare-rel szemben. Egyetértek
azzal, hogy a szolgáltató arra hivatkozással nem mentesülhet az intézkedés
terhe alól, hogy „túl sok a feladat”, illetve hogy nincs kapacitása valamennyi
eltávolítás foganatosítására. Ugyancsak egyet kell értenünk azzal az
észrevétellel, miszerint minden technikailag és gazdaságilag indokolt lépést
meg kell tennie egy tárhely-szolgáltatónak, amennyiben a jogrendszer védelme
alatt kíván állni, mindaddig, amíg ez nem veszélyezteti a cég gazdasági
alapjait. Az nem lehet ugyanis a jogrendszer célja – még a szerzői jogokra
történő hivatkozással sem –, hogy „felszámoljon” egyes szolgáltatásokat, mivel
alkalmasak jogsértő felhasználásokra is. Ez már csak azért sem lehetséges, mert
a vállalkozás szabadságát az Európai Unió Alapjogi Chartája is garantálja (16.
cikk), s azt az Európai Unió Bíróságának előzetes döntései ugyancsak erős védelemben
részesítik.
A német bíróságoknak a „Prüfungspflicht” tartalmának kijelölésekor tehát tekintettel kell
lenniük egyrészt a TMG előírására, mely kizárja az általános ellenőrzési
kötelezettséget, másrészt biztosítaniuk kell, hogy a jogrendszerbe alapvetően
nem ütköző üzleti modellek léte ne kerüljön veszélybe. A BGH döntései fényében
kijelenthető, hogy a fentieken felül konstruktív jogalkalmazói (szinte már
jogalkotói) magatartás eredményeként követelményként rögzült, hogy a
tárhely-szolgáltatók proaktív jelleggel akadályozzanak meg minden hasonló jogsértő magatartást. E követelmény azonban már az
általános ellenőrzési kötelezettség tilalmának határait feszegeti.
A BGH két ítélete között e ponton érdemi különbség
fedezhető fel. Míg az Alone in the Dark
ügy felperese kilenc linkgyűjtemény szűrését indítványozta, addig a File-Hosting-Dienst ügyben a GEMA
általánosságban a jogsértések lehetővé tételének megakadályozását kérte. A BGH szerintem
túlterjeszkedett a TMG által biztosítottakon, amikor ez utóbbi esetben (konkrét
megjelölés nélkül) nagyobb számú linkgyűjtemény, a Google, a Facebook és a
Twitter szűrését is az alperes feladatává tette. A logika a BGH érvelésében az,
hogy ez a kötelezés még mindig „speciális”, hiszen nem mindent kell
ellenőriznie az alperesnek, „csak” a fent nevezett weboldalakat. Én úgy látom
azonban, hogy egy ilyen kötelezés, mely a legfontosabb platformokat öleli fel, de facto a teljes internet adatforgalmának
ellenőrzésére kötelezi a RapidShare-t. Úgy gondolom, hogy ez a TMG alapján
nem fogadható el.
Hasonlóképp bizonytalan, hogy a BGH ítélete
összhangban állna az Európai Unió Bíróságának a Netlog ügyben hozott előzetes döntésével.
Az EUB konklúziója szerint az uniós joganyaggal ellentétes, „ha a nemzeti
bíróság a tárhely-szolgáltatót olyan szűrőrendszer létrehozására kötelezi,
amely: a szolgáltatásai felhasználói által a szerverein tárolt információkat
érinti; valamennyi felhasználójára megkülönböztetés nélkül alkalmazandó; megelőző
jellegű; költsége kizárólag a tárhely-szolgáltatót terheli és nincs időbeli
korlátozása, továbbá alkalmas az olyan zeneműveket, filmeket vagy audiovizuális
alkotásokat tartalmazó fájlok azonosítására, amelyekre nézve a felperes,
állítása szerint, szellemi tulajdonjogokkal rendelkezik, annak érdekében, hogy
megakadályozza a művek nyilvánosság számára történő, a szerzői jogot sértő
hozzáférhetővé tételét.” A BGH nem cáfolta, hogy a felperesi kereseti követelés
a fentiektől bármiben is különbözne.
Hasonlóan érzékeny területre tapintott a BGH a
biztonsági másolatok kérdésköre kapcsán. A két ítélet összefoglalóan annyit
mond, hogy a szerzői jogok esetleges jövőbeli összes megsértésének veszélye
olyan jelentős, hogy egyetlen hozzáférhetővé tétel miatt valamennyi egyéb, akár
jogszerű magáncélú/biztonsági másolat törlése elfogadható. A BGH ítéleteinek
logikája az, hogy nem a linkgyűjtemények tartalma kerülne blokkolásra, hanem a
tárhelyekről törölnék a jogsértő tartalmakat. Az idegen platformok áttekintése
csak a jogellenesen megosztott fájlok beazonosításához szükséges.
Ha a BGH logikája esetleg azon nyugszik, hogy a
linkgyűjteményeken vagy a Google keresőmotorjában csakis a felhasználók által
nyilvánosságra hozott linkek érhetők el (vagyis amelyek ily módon szükségképpen
sértik a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétel jogát), akkor szerintem téved.
Valamennyi linkgyűjtemény és keresőmotor böngészi/fürkészi a webet („crawling”), és valamennyi élő linket
indexálja, kereshetővé teszi, amennyiben a kérdéses weboldal ezt kifejezetten
nem akadályozza meg. Az imént elmondottak szerintem annak az érvnek mondanak
ellent, miszerint egyetlen jogellenes megosztás minden további jogszerű
felhasználás kárára is indokolja a teljes szűrést.
Ugyancsak komoly ellenérzéseket szülhet, hogy a
bíróság a magáncélú és a biztonsági másolat kérdését ilyen egyszerűen elnyomja
a szerzői jogok érvényesítése érdekében. Mindez annak tükrében érdekes, hogy
bár a szabad felhasználások Németországban sem tekinthetők „alanyi jognak” a
felhasználók oldalán, ugyanakkor a jogosultak jogai elé kifejezetten korlátokat
állítanak. Vagyis meghatározott magatartások esetén kizárják a jogosult
fellépési lehetőségét. Biztonsági másolat készítése kapcsán az UrhG szó szerint
rögzíti, hogy azt a jogosult szerződéses úton sem tilthatja meg a felhasználó
számára. A BGH döntése azonban de facto
mindezt megtiltja a RapidShare ügyfeleinek. Az ítéletek tehát olyat mondanak,
amit a német szerzői jogi törvény sem tesz lehetővé.
Mindezt összefoglalva úgy gondolom, hogy a BGH az
elsőként említett Alone in the Dark
ítéletében megfontolt, arányos és indokolt ellenőrzési kötelezettséget írt elő
a RapidShare számára. A File-Hosting-Dienst
ügyben azonban – a felperes általános kereseti kérelmére támaszkodva, sőt talán
az OLG Hamburg keménykezű gondolkodásmódjától átszellemülten – a főbírák
kitágították az intézkedési kötelezettség határait, s talán már át is mosták
azt a TMG által tilalmazott általános ellenőrzés területére.
Címkék: BGH, DDL, Németország, RapidShare, Störerhaftung